Ezer sebből vérzik az irodalomtanítás

/ 2017.09.13., szerda 18:09 /

A negyvenes évei első felében járó Szilágyi Zsófiát, a modern magyar irodalom legfiatalabb professzorát nagy sikert aratott Móricz-monográfiájáról és frissen megjelent, Az éretlen Kosztolányi című könyvéről kérdeztük. És persze a kortársakról.

– A magyar irodalomtudomány legtöbbet idézett tudósai férfiak. Így volt száz éve, de így van manapság is, holott a bölcsészkarok tele vannak lányokkal.

– Ha az ember betéved bármelyik bölcsészkarra, pontosítanék, magyar szakra, az a benyomása, hogy itt férfiak tanítanak lányokat. Elenyészően kevés a női oktató. Tökéletesen működik az üvegplafon-elmélet: ahogy megyünk egyre feljebb, úgy fogynak a lányok. Az alapképzésben uralják a terepet, a mesterképzésben már hátrébb húzódnak, a doktori iskolákban pedig a legjobb esetben is fele-fele az arány, és ez így folytatódik, ahogy kapaszkodunk felfelé a ranglétrán.

– És ez a férfiakban azt a hitet erősíti, hogy nem nőknek való a tudósi pálya, és ebbéli meggyőződésüknek hangot is adnak, vagy hallgatnak, de összezárnak. Nehéz ebben a közegben helytállni?

– A lányokat bátorítani kell. Mintát kellene adni nekik, hogy a kitartó munka, a tehetség meghozhatja az eredményt. Nem szeretném rózsaszínre festeni a képet, mert arra sajnos semmi ok nincs, de esély legalább van. Bele lehet menni a férfiasnak titulált küzdelmekbe, bár ezeket én sem szeretem. Harcolni kell, és lehet győzni is. Engem fölöttébb bosszant, hogy a tudományos konferenciákon sokszor alig van női előadó. Egyszer szóvá is tettem, amikor egyedüli női előadó voltam, mutatva a programot, hogy nem látnak itt valamilyen problémát? Nem láttak. De a pozitív diszkrimináció önmagában nem jelent megoldást, nem szeretném, ha valaki pusztán azért részesülne előnyben, mert nőnek született. Inkább mérjük a teljesítményeket egyenlő mércével, de próbáljunk kitalálni mechanizmusokat arra, hogyan lehetne segíteni.

– Látványosabb példát, mint az ön karrierje, keresve se nagyon találni. Mi volt a titok?

– Mindenekelőtt nagyon akartam ezt a pályát: elsősorban azt, hogy mindig irodalom közelében legyek, miközben író nem akartam lenni soha. Fel sem vetődött bennem, hogy nem lehetek irodalmár. Gyermekkorom óta erre készültem. És persze szerencsém volt, néprajzos édesapám révén már kisiskolásként tudtam, mi az a jegyzetelés, hogyan kell dolgozni egy könyvtárban. Gimnazistaként az Apáczaiban volt egy remek magyartanárom, Szabolcsi János, aki megerősített az elhatározásomban. Aztán ott van Márton bátyám, aki ugyancsak irodalomtörténész, a XVIII–XIX. század kutatója. Volt kitől tanulnom. Bár orosz szakos is lévén a szakdolgozatomat Lermontovból írtam, hamar eldöntöttem, hogy a XX. századi magyar irodalommal szeretnék foglalkozni. A veszprémi egyetemen tanítottam, írtam egy kis könyvet Ferdinandy Györgyről, de Móricz régóta izgatott. Nagy merészen otthagytam az egyetemet, és két évig intenzíven kutattam, különféle ösztöndíjak segítségével.

– Miért éppen Móricz? Amikor nekifogott a munkának, még messze voltunk a mai Móricz-reneszánsztól.

– Van ebben az érdeklődésben egy halovány családi szál is. Amikor Móricz Kisújszálláson élt, udvarolgatott a dédnagyanyámnak. Ennek nyoma van dédanyám emlékkönyvében. Nem szövődött köztük komoly kapcsolat, de valami lehetett. Ami azért ennél többet nyomott a latban: végre korrigálni kellett azt a hamis Móricz-képet, ami miatt a gyerekek már középiskolában, sőt az általános iskolában is utálják az írót. A mélyszegénységben élő, sorstársaiért aggódó paraszti tehetség, akit mindig mindenki megalázott, akinek élete kész szenvedéstörténet, s akinek csak az utókor szolgáltatott igazságot. Ahogy kutatni kezdtem, kiderült, hogy minden adatnak utána kell nézni, szinte semmi sem úgy van, ahogy az ötvenes évektől rögzítették, mindent újra kell olvasni, hogy megtisztítsuk a sallangoktól a szocialista Móricz-képet. Amikor a monográfiába belekezdtem, a két meghatározó kutató, Nagy Péter és Czine Mihály már nem volt a kép aktív alakítója, így voltaképpen szabad kezet kaptam. Ráadásul egyre-másra jöttek a korábban kiadatlan Móricz-szövegek, elsősorban Cséve Anna munkájának köszönhetően. Az örökösök által kegyeleti okból sokáig visszatartott Napló pedig alapjaiban rengette meg a kialakult Móricz-képet.

– A 2013-ban megjelent 750 oldalas, egyszerűen Móricz Zsigmond címmel illetett monográfiája sok elismerést hozott. Nem gondolkodott a folytatáson?

– Tíz éven át minden konferencián Móriczról adtam elő, el is könyveltek Móricz-kutatónak már a monográfia előtt: szó sincs róla, hogy mindent megoldottam, de fontos váltani. Móricz talán – amennyire ez lehetséges – célba ért. Számos kortárs író benne fedezi fel az elődjét. Már olyan szerzők is hivatkoznak rá mint legnagyobbra, akiknek a műveiben nehéz felfedezni a hatását.

– Azért teljesen nem szakadt el Móricztól?

– Elvállaltam a nagyon kedves és lelkes civilekből álló Móricz Zsigmond Társaság vezetését. Leányfalun rendezvényeket, közgyűléseket tartunk, próbáljuk Móricz emlékét ápolni, segíteni az irodalomtanároknak abban, hogyan lehet megszerettetni az írót.

– Móriczot meg kellett tisztítani az ideológiai sallangoktól, új könyvének hőse, Kosztolányi Dezső az elmúlt harminc évben a legkedvesebb író, hála Esterházy Péternek és Szegedy-Maszák Mihálynak, akik többször is visszatértek hozzá. Miért nyúlt Kosztolányihoz?

– Kosztolányi régi szerelmem, már gimnáziumban az Aranysárkány volt a kedvenc regényem, ebből írtam a másik szakdolgozatomat. Amikor bekapcsolódtam a Kosztolányi-kutatásba, a novellákkal kezdtem foglalkozni, s azt követtem nyomon, hogy egy-egy téma miféle metamorfózison esik át, hogyan rövidül, esetleg bővül, hogyan nyeri el végső alakját. A háború előtti „éretlen” Kosztolányi hogyan kötődik az irodalomtörténetben korábban „érettnek” nevezett íróhoz. Ez a könyvem nem monográfia, hanem összekapcsolható tanulmányok füzére.

– Olyan, máig nehezen megválaszolható kérdéseket taglal Kosztolányi kapcsán, mint az igazi író és a dilettáns közötti különbség, a pályakezdés megítélése. A Kalligram folyóirat szerkesztőjeként, a Libri-díj egyik fődöntnökeként bizonyára naponta szembesül ezekkel a problémákkal.

– Van, akit dilettánsnak, műkedvelőnek könyvel el a saját kora, mert nem illeszkedik bele az irodalom intézményrendszerébe, nem az irodalom a megélhetésének a forrása. Ilyen volt például a ma már Nyugat-Európában is népszerű Bánffy Miklós. Van, akit azért tekintenek dilettánsnak, mert nem tudják hová tenni újszerűségét. Könnyen rásütik a dilettánsbélyeget a nagyon messziről jött emberre, a nem értelmiségi közegből érkező írókra. Minden korszaknak vannak nagy tévedései. Ha most visszanézünk a kilencvenes évek felkapott könyveire, kiderül, hogy akkor fontosnak tűnő művek nem állták ki az idő próbáját. Akkor izgalmasnak látszottak, jól rezonáltak a korra, mára ellaposodtak.

– Nem arról van szó, hogy kettészakadt a magyar irodalom, s a két tábor a saját íróit favorizálja?

– Erre röviden nehéz lenne válaszolni, csak a magam nevében beszélhetek: abban bízom, hogy a szövegek megítélésében sem politikai, sem ideológiai szempont nem vezérel. Ettől persze tévedhetek. De gondoljunk bele, hogy a Nyugat legendás szerkesztője, Osvát Ernő is hányszor tévedett – és én nem vagyok Osvát Ernő, még csak főállású szerkesztő sem.

– Miközben az irodalmárok a klasszikusok újraértékelésén, a kortárs irodalom megítélésén vitatkoznak, az irodalom presztízse folyamatosan csökken. A középiskolások az utolsó helyek egyikére rangsorolták az irodalomórákat.

– Az egyetemi oktatók és kutatók legfontosabb feladatának tartom, hogy segítsük a közoktatásban dolgozó kollégákat. Ezer sebből vérzik az irodalomtanítás. A tananyag nem vesz tudomást arról, hogy megváltozott az élet, hogy felgyorsult a világ, hogy a gyerekek jóval fogékonyabbak a vizuális ingerekre, mint a hosszú olvasmányokra. Regényeket erőltetnek rájuk, holott novellákkal lehetne megfogni őket. Nehezen befogadható klasszikusok helyett jó kortárs műveket kellene a kezükbe adni. A szegedi egyetemen, ahol most tanítok, rengeteget foglalkozunk ezzel a kérdéssel. Most, hogy a fiam érettségire készült, magam is szembesültem azzal, hogy ami nekem egykor öröm volt a gimnáziumban, az neki kínlódás. És nem azért, mert az ő nemzedéke butább és érzéketlenebb – egyetemi oktatóként is dühös vagyok, ha a hallgatókat lekezelik –, hanem mert ők a XXI. század gyermekei, nem a szövegközpontú huszadiké.

– Úgy tudom, az iskolatéma nem hagyja nyugodni. Min dolgozik?

– Azt tervezem, hogy a következő könyvemben azokat a XX–XXI. századi magyar műveket dolgozom fel, amelyeknek fontos szereplői a tanárok, az iskolák.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.