„Nem ilyen szabadságról álmodtunk”

/ 2018.03.13., kedd 18:02 /

Minden sikernek, jónak látszó döntésnek van árnyoldala, és minden kudarcból, elhibázott döntésből kijöhet valami jó – vallja a 75 éves Oravecz Imre. A Kossuth-díjas költő, író születésnapi köszöntése és új regényének bemutatója március 13-án volt a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

– Élő klasszikusnak kijáró ünneplésben részesült: tanulmányok, cikkek, interjúk, címlapfotók éltetik. Elégedett?

– Soha nem szerettem az ünneplést, a felhajtást, kértem is a kiadót és a múzeumot, hogy ne szervezzenek semmit, de az Ókontri megjelenése miatt nem térhettem ki. Ezzel a könyvvel zárul le az Árvai család története, amely az Ondrok gödrével indult és a Kaliforniai fürjjel folytatódott. Száz esztendőt fog át A rög gyermekei trilógia, 1857-ben kezdődik, és 1956-ban ér véget.

– A kritika és a széles közönség is nagy tetszéssel fogadta az első két kötetet, s már-már úgy látta, a történetnek vége, a Szajláról kivándorolt Árvaiék Kaliforniában maradnak, hiszen ott temették el halottaikat, ott alapítottak családot a fiatalok, ott születtek unokák. Mi késztette a folytatásra?

– Vissza akartam térni Szajlára, és megírni azt az időszakot, amiről személyes emlékeim is vannak. Az első hét-nyolc fejezet még Kaliforniában játszódik. A főszereplő a harmincas éveiben járó Steve Arvai – ahogy Hunglish, azaz magyar–angol keveréknyelven ejtik a Steve-et, Sztiff – autószerelő, aki a nagy gazdasági válság idején elveszti az állását. Kényszerből betársul apja gazdaságába, és beleszeret a földművelésbe. A maga ura kívánna lenni, de ehhez pénz kellene, mint egykor apjának. A fiú úgy dönt, megnézi a szülők elbeszélésében megszépülő ókontrit, az óhazát, Szajlát. Bőszen tanulni kezdi az anyanyelvét. Mindenét pénzzé teszi, és 1938-ban megérkezik Magyarországra, ahol hozzájut az apai örökséghez, további földeket vásárol, portát bérel, gépeket vesz, aztán építkezni kezd egy falun kívüli völgyben. Megnősül, ’43-ban gyermeke születik, jön a háború, a beszolgáltatás, s mire ’45 után újra fellendülne a gazdaság, beköszönt a Rákosi-korszak. A kaliforniai szülők hívják vissza, de Steve marad, aztán már nem is mehetne, mert kémkedéssel is vádolják. Így érünk el ’56-ba. A forradalom után a család elmenekül.

– Az irodalomtudomány sokáig azt hirdette, az életrajz mellékes, a mű a fontos. Egyetért?

– A mű a legfontosabb, de életrajz nélkül nincs semmi. Ez nem jelenti azt, hogy csak magamról tudok írni, hogy minden eseményt meg kell élnem, de mindenről tudomással kell bírnom. Van, amit láttam, hallottam, van, amiről olvastam, aminek utánajártam. Az anyaggyűjtés legalább olyan hosszadalmas, mint az írás. Kényesen vigyáztam rá, hogy a megragadható igazságot írjam meg – különben nincs értelme az egésznek –; nem engedhettem meg, hogy a hitelesség bárhol csorbát szenvedjen. Minden apróságnak tetsző részletnek, gépnek, eszköznek, szerszámnak, munkamozzanatnak utánanéztem. Nem beszélve a helyszínek ismeretéről.

– Mindez nagyon fontos, de az olvasót leginkább a szereplők drámái izgatják. Kikről mintázta őket?

– Egy-egy szereplőben ott van anyám, apám, nagyapám, ott vannak a közeli és távoli rokonok, Szajla amerikás magyarjai. Nagyon sokan mentek el pénzt keresni az Egyesült Államokba, Kanadába, és a legtöbben visszatértek. Ez jót tett a falunak.

– Nemcsak az új regény főszereplője tér vissza Szajlára, hanem több mint fél évszázad múltán a szerző is. Nem volt ez illúziókergetés? Egy világot járt irodalmár, germanista és Amerika-szerelmes mit keres egy gyönyörű fekvésű, ám pusztulásra ítélt Mátra-vidéki faluban?

– Úgy gondoltam, itt fogom leélni az életemet a családommal. Azért építkeztem, hogy feleségemnek és kisfiamnak szép otthona legyen. A házasság nem sikerült, de Matyi fiamat rendszeresen hozom haza, és Budapesten is sűrűn látogatom. Ma már nem szenvedek annyira ennek a házasságnak a kudarcától. Látom benne a jót is, ez pedig Matyi. Ha ő nem lenne, például nem mennék csak úgy el Amerikába, de az ő kedvéért tavaly felkerekedtem, lakókocsit béreltem, és megmutattam neki kedvenc délnyugati államaimat, de legfőképp Kaliforniát. Visszatérve a kérdésre, hogy mit keresek a faluban. Semmit. Keresés nélkül megtalál viszont a természet, illetve az, ami belőle még maradt: az égbolt, a levegő, a föld, a csönd, a fák, az őzek, a kutyáim, a madarak, a tücskök, a lepkék… Több évtizedig éltem Budapesten, de már nem tudnám ott elképzelni az életemet, pedig télen nem kellene például a hóval küzdenem.

– Többször bejárta Amerikát, élt ott, egy évig Berlinben is. Miért jött vissza mindig épp csak megtűrt íróként Magyarországra? Ha újrakezdhetné, másként tenne?

– Fiatalon többször megfordult a fejemben, hogy nem jövök haza. Minden okom megvolt rá, sokáig nem publikálhattam, nem kaptam állást. Öreg fejjel úgy gondolom, hogy jó így. Az embernek ott kell meghalnia, ahol született.

– Áldjon vagy verjen sors keze?

– Sohasem szerettem a pátoszt, a nagy szavakat. Az én őseim keveset beszéltek, tették a dolgukat, és istenfélő életet éltek. Mindenre volt válaszuk. Tisztelték az öregeket, elsiratták a halottakat, megülték az ünnepeket.

– Szereti az ünnepeket?

– Nem. Lassan már a karácsonytól is félek, annyi körötte a hamis csillogás. A hivatalos ünnepeket pedig ki nem állhatom. A mindenkori hatalom, de a mindenkori ellenzék is arra használja fel a történelmi évfordulókat, hogy pártpolitikai üzeneteket csempésszen beléjük. Leegyszerűsítetteket, hogy mindenki megértse. Március 15-én hol Kossuthot illik szeretni, hol Széchenyit. Miért ne lehetne egyszerre mind a kettőt? Még akkor is ezt kérdem, ha ma már Széchenyi pártján állok, és nem rajongok a forradalmi megoldásokért.

– De világéletében a szabadságot kereste, és március 15. megünneplése a rendszerváltozás küszöbén a szabadságot jelentette.

– Egész életem a szabadság keresésében telt. Nem hódoltam be a hatalomnak, de az öncenzúra azért bennem is működött. A diktatúrában sosem írtam politikai verset, bár alkatomtól is idegen az efféle alkalmiság. Az Oravecz János 1848. március 15-én sem politikai költemény, csupán ükapám egy hétköznapját idézi fel. 1990 után kétségkívül nagyobb lett a szabadság, de nem olyan, amilyenről álmodtunk. Ugyan miféle szabadság az, amelyben sokan a létfenntartásukért küzdenek, és nem tudnak kimozdulni az országból, világot látni, nyaralni, telelni, mert nincs rá pénzük? Kivéve munkavállalás céljából. Bármilyen kormány van, a szegényekről, az elesettekről gyakorlatilag nem vesz tudomást, mintha nem is léteznének. Ez akkor is fáj, ha magam – hála a Digitális Irodalmi Akadémiának – nem szűkölködöm, és egy amerikai utat is megengedhetek magamnak.

– Mit kellett volna másként csinálni? 1990-ben ön is közel állt a szabad választások után felálló új kormányhoz.

– Mint a tanácsadó testület tagja próbáltam kommunikációs tanácsokat adni Antall József miniszterelnöknek. Rá akartam venni, hogy hosszú, véget nem érő, lezáratlan körmondatok helyett beszéljen egyszerűen. Nem ment. Arra is hiába kértem, hogy néha vegye le a zakóját, húzzon pulóvert, és legyen közvetlenebb. Nem ment. Kilenc hónap küszködés után feladtam. A politikába, a lényeges döntésekbe nem volt beleszólásom. A legnagyobb hibának azt éreztem, hogy nem adták vissza a parasztembereknek a földjüket, mondván, a kisbirtok nem piacképes, hanem a kárpótlási jegynek nevezett humbuggal bűnös módon újrakreálták a nagybirtokrendszert. 1990-ben idősen, de még éltek azok, akik értettek a földhöz, akik át tudták volna adni a tudásukat a fiaiknak. Nem jutottak birtokhoz, így elveszett a tudás is. Ma már nincsenek parasztemberek, hanem főként nagybirtokosok vannak és mezőgazdasági bérmunkások. És van spekuláció, trükközés a területalapú támogatással, aminek következtében sokfelé hevernek parlagon a földek. Így Szajlán is, az egykori mintafaluban, ahol gyakorlatilag megszűnt a földművelés. Igaz, állattartás sincs többé, senkinek nincs tehene, és egyre kevesebben hizlalnak disznót is. De hamarosan nem lesz ember sem. Az ófalut nem számítva már ötven ház áll üresen.

– Az Ondrok gödre, a Kaliforniai fürj és az Ókontri is szenvedéstörténet. A tragédia azonban 1956 után teljesedett ki. Megírja ezt is?

– Több regényt nem írok. Túl öreg lettem ilyen nagy vállalkozáshoz. Igaz, egyik kedvenc szerzőm, Theodor Fontane vén korában írta kiváló regényeit, de ő alighanem kivétel.

– Maradnak a versek? Weöres Sándor végtére is költőként ajánlotta a közönség figyelmébe annak idején. Az újabb műveket 2015-ben felvonultató Távozó fa Aegon-díjat kapott. Lesz folytatás?

– Nem tudom. A próza, a nagyepika nyűg, mindennap neki kell ülni. A vers ritka, kevésbé kellemetlen vendég.

– A Távozó fa mottóját Kempis Tamás Krisztus követéséből veszi: „Boldog, akit az igazság maga tanít, nem képekben és elhangzó szókban, hanem úgy, ahogyan ő magában van és szól.” Nincs a kötetben a magyar költészetből ismerős nagy istenes vers, de a túlvilág bizonyossága végig jelen van. Hogy áll most Istennel, a vallással?

– Valahogy úgy, mint Lev Tolsztoj, aki csak az őskereszténységet tartotta igazi kereszténységnek. A hitem mély, de az intézményesült kereszténységgel, az egyházzal sokat perlekedem.

* * *

ORAVECZ JÁNOS
1848. MÁRCIUS 15-ÉN

Ükapám,
ereje teljében lévő, középkorú,
telkes jobbágy,
hajnal háromkor kel,
a kocsit már előkészítette,
ganajhordást tervezett erre a napra,
de este üzent neki az ispán,
hogy a váraszói erdőre kell menni,
az uraságnak,
eszi a méreg,
mert minden pillanatban egészen
felengedhet a fagyott föld,
aztán sáron már nem lehet,
igaz, fát hordani se, gondolja,
végzés után a kamrába megy,
kihoz egy nagy kosár tojást,
a kocsiderékba teszi, a balta mellé,
kilenced, útközben adja majd le,
a péterkei kastélyban,
szénát vet a saroglyába,
és kinyitja a kaput,
elővezeti az ökröket, befog,
mikor a második járomszöget
a lyukba löki,
kijön a házból a felesége, ükanyám,
Mata Anna,
megáll mellette,
és átnyújtja neki a pokrócot meg
az eleséges tarisznyát,
még nem szülte meg dédapámat,
pedig ő se fiatal már,
bár tizennégy év köztük
a korkülönbség,
ükapám a bakra teríti a pokrócot,
a kocsiderékba rakja a tarisznyát,
az aljkarikába akasztja a
viharlámpát,
és ostorral a kezében felhág
a kocsira,
némán biccent,
kihajt az udvarból,
és a csípős, szeles időben három
faluval odébb egész nap
ingyen fogatol a Keglevicheknek,
és nyár lesz,
mire hírét veszi,
hogy Pesten történt valami,
és azt is csak évek múlva, akkor
tudja meg,
hogy Kossuth felszabadította,
mikor másodszor is felszabadítják,
és éppen Váraszónál vált meg egy
erdőrészt,
de Petőfiről nem hall egész
életében.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.