Raktárból koncertpalota

/ 2017.02.08., szerda 17:27 /

Hamburg az olimpiai rendezést elutasította, az Elbphilharmonie zenepalota horribilis árán azonban nem háborodtak föl a polgárai. A város szerint érdemes kulturális beruházásokkal növelni egy település vonzerejét.

A hamburgi városháza a csodával határos módon vészelte át a II. világháborút. Az 1943 nyarán a brit légierő által – a sokatmondó Gomorra fedőnév alatt – indított akció célpontja nemcsak Európa egyik legnagyobb tengeri kikötője volt, hanem a civilek megfélemlítését is szolgálta. A Hanza-város polgárai pedig évszázadok óta öntudatosan, erős lutheránus hittel és igen jó anyagi körülmények között építették azt a máig lenyűgöző urbánus környezetet, amely – sajátos fintora a történelemnek – a német városok közül egyedüliként nagyon angolszász hangulatot idéz. A bombatalálatok szörnyű károkat okoztak, az 1897-ben elkészült neoreneszánsz városháza díszítése azonban megőrizte azokat az ábrázolásokat, amelyek a XX. század hajnalán rohamos fejlődésnek induló település egykori képét ma is felidézhetővé teszik. S persze megőrizték azokat a jeleneteket is, amelyek Hamburg történetében jelentős fordulatot hoztak.

Az egyik ilyen tablón a polgármester 1888-ban Bismarck kancellárral állapodik meg arról, hogy a város csatlakozik a német vámunióhoz, vagyis feladja önálló státuszát, amivel jelentős lökést adott a német egység ügyének. A szenátus persze nem adta ingyen a függetlenséget, s az így elvesző vámbevételeket. Olyan kikötőfejlesztésről állapodtak meg a Vaskancellárral, ami Hamburgot a rohamos iparosodás és a világkereskedelmi forgalom növekedésének időszakában kulcsfontosságú európai kikötővárossá tette.

Gazdag zenei múlt

E fejlesztés eredménye a Speicherstadt, vagyis raktárváros, amely 2015-ben felkerült az UNESCO világörökség-listájára. A vöröstéglás épületek nem a puszta funkcionalitás jegyében épültek, hanem olyannyira szép példái az építészeti találékonyságnak, hogy a terület manapság már az egyik legdrágább üzleti és lakónegyed. Az egykori raktárházak legfőbb erénye a sokoldalúság volt, vagyis hogy az éppen raktározandó áruk méretéhez, csomagolásához lehetett igazítani a belső tereket, ami persze azt is jelentette, hogy teherbíró képességüket a legszélsőségesebb esetekre kellett kalibrálni. A mutatós raktárépületek megépítéséhez 25 ezer embert kellett kiköltöztetni, lakhatásukról gondoskodni, ami persze nem kevés ellenállást szült, s a Hamburg belvárosához csatlakozó raktáregyüttes létrejöttét igazi politikummá tette. A háborús károk ezeket az épületeket sem kerülték el, de az 1945-öt követő fejlődés, a Wirtschaftswunder a régi raktárházak felújítását és újak létrehozását tette szükségessé. Így épült meg 1966-ban az a szigorú vonalú tömb, amely történetünk főszereplője, hiszen erre épült rá Európa legújabb koncertterme, az Elbphilharmonie.

Az „A raktár” – így hívták a csonka háromszög alakú épületet – nem sokáig várhatta a dohány-, kávé- és teaszállítmányokat, mert a konténerforgalomra való áttérés miatt a zsákok befogadására tervezett épület használhatatlanná vált. Többször felvetődött az épületkolosszus lebontása, de végül egy ingatlanfejlesztő-építész, Alexander Gérard 2001-ben azzal állt elő, hogy – az egykori raktárépületet csak alapnak használva – az Elba torkolatában épüljön fel a város új koncertterme. A vakmerő gondolatnak megnyerte a bázeli építészpárost, Jaques Herzogot és Pierre De Meuront, akik az elmúlt évtizedekben számos szenzációs épületet terveztek, többek között a pekingi olimpiai stadiont és a londoni Tate Gallery új épületét.

Hamburg zenei hagyományai – Budapestéhez sok szempontból hasonlóan – indokolttá tették egy korszerű hangversenyterem megépítését, hiszen az 1908-ban megnyílt Laeiszhalle a nagy szimfonikus művek előadásához ugyanúgy szűkössé vált, mint a mi Zeneakadémiánk. Ezt az épületet egyébként egy olyan – a mindmáig a Laeisz család tulajdonában lévő – szállítmányozási cég adományából építették, melynek gazdagsága összefüggött a kikötő forgalmával. Hamburg – mint Felix Mendelssohn és Johannes Brahms szülővárosa, ahol korábban Telemann is dolgozott, Gustav Mahler egy ideig az Operaházat vezette, de ahol 1973-tól haláláig Ligeti György is élt – mindig is a városi öntudat fontos részének tekintette a zenét. S bár nyilván ettől függetlenül, mégis jelzésértékűen, Dohnányi Ernő unokája, Klaus von Dohnanyi a nyolcvanas években a város polgármestere volt. E gazdag zenei múlt érthető módon tette fogékonnyá a szenátust a svájci építészpáros lenyűgöző tervei iránt, még ha a költségkalkuláció dolgában kezdettől fogva nagy volt is a bizonytalanság.

Csillagászati összegek

A nyilvánosság először 2003-ban találkozhatott a tervekkel, a szenátus pedig 2005-ben fogadta el azt a költségvetést, amely az építkezést 186 millió euróra becsülte: ebből Hamburg városa 77 milliót állt volna, a nagyobbik hányadot magánadományokból kellett volna előteremteni. Az abszurd építési viszonyokhoz szokott közép-kelet-európai megfigyelő is hátradőlhet, ha az Elbphilharmonie költségeinek további alakulásáról értesül. A 2006-os kivitelezői szerződés megkötésénél ugyanis már 241 millió euró összköltségről volt szó, melyből a város 114 milliót bocsátott volna rendelkezésre. 2012 decemberében már 575 millióról szólt a fáma, 2013 áprilisában Olaf Scholz polgármester már 789 millióról beszélt, a megnyitás után pedig a városháza 866 millió euróban jelölte meg a költséget, ami azonban nem foglalja magában a szintén a tömbben található 45 luxuslakás árát. (Érdekesség, hogy a 70 millió eurónyi adományból Magyarország hamburgi tiszteletbeli konzulja, Helmut Greve harmincmillióval támogatta az építkezést.) Vajon ki döntött volna az épület megvalósítása mellett, ha kezdettől fogva ilyen csillagászati összegekről beszélnek?

Óriásvitorla

Az építés is elég volt. Az Elba iszapjába már a raktár építésekor levert 1111 mellé további 650 vasbeton cölöpre volt szükség. A korábbi tervekkel ellentétben az eredeti épületnek csak a homlokzata maradt meg, amúgy le kellett bontani, ami szintén hozzájárult a költségnövekedéshez. Az egyenként több tízezer euróba kerülő, 1089 egyedi méretű ablakot a biztonsági kifogások miatt többször kellett ki-be építeni. Másfél évig állt is az építkezés, mert statikai szakvélemények szerint a 2000 tonnás tetőt nem bírta volna el az épület, így újra kellett tervezni. Határidő-módosítások és vizsgálóbizottságok sokasága után végül 2016. október 31-én vonultak le az építők és adták át a terepet Yasuhisa Toyota világhírű akusztikusnak, aki a rezidens zenekarral, az Északnémet Rádió szimfonikusaival az utolsó finomításokat a január 11-i megnyitóig még elvégezhette.

A 110 méter magas épületben a 2100 férőhelyes nagyterem mellett 550 fős kamaraterem, 250 szobás luxusszálloda és számos vendéglő, kávézó is helyet kapott. A vitorlára vagy hajóra emlékeztető fényvisszaverő épület úgy emelkedik ki az ipari környezetből, hogy közben vissza is utal a hajózási, kereskedelmi összefüggésekre. Az épület előtt meghagyott három teherdaru is ezt jelzi, ugyanakkor a ház belsejének, anyagválasztásának egyszerűsége is a funkcionalitásra helyezi a hangsúlyt. A nagyterem akusztikai elemei azokat az időket idézik, amikor még tojásosdobozok falra ragasztásával igyekeztünk megkímélni a szomszédokat a hangszergyakorlás „örömeitől”. Persze itt sokkal inkább azt szolgálják, hogy a szabálytalan alakú teremben, ahol a közönség körbeüli a színpadot, mindenhová azonos minőségben és arányban jusson el a hang.

Az eredmény lenyűgöző, a fellépő művészek számára azonban már-már életveszélyes: a legkisebb gikszer, a legapróbb melléfogás is tisztán hallható. A terem tehát azt a perfekcionizmust várja el az előadóktól, amit különben csak stúdiófelvételek alkalmával szoktak meg. A szabálytalanul egymásba fonódó erkélyek és galériák nem rangsorolják a hallgatóságot, az épület demokratikus alapfilozófiájára a megnyitón megszólaló politikusok is szívesen emlékeztettek, ami ilyen mennyiségű közpénz elköltése után talán indokolt is. A város polgárai egy népszavazáson – a várható költségek miatt – nemrég utasították el Hamburg olimpiarendezési szándékát, ugyanakkor az Elbphilharmonie horribilis ára miatt a közvélemény-kutatók nem mérnek nagy felháborodást.

Az épület ikonikus jellegét máris a sydney-i operához hasonlítják, s mint Hamburg új jelképét emlegetik. A város jólétét megalapozó tengeri kereskedelem épített örökségéből a zenekultúra európai jelentőségű új katedrálisa lett, amivel a városvezetés a fejlődés útját is jelzi: érdemes kulturális beruházásokkal növelni egy település vonzerejét, hiszen a befektetés megtérül. Legelőször Brahms I. szimfóniájának hangjai csendültek fel az új épületben, melynek címe: A német egység tere 1. Ennek minden bizonnyal nemcsak a város híres szülötte, hanem a Vaskancellár is örülne.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.