Kanada magyar szinkronnal

/ 2016.12.22., csütörtök 12:05 /

Kanadába az ´56-os forradalom 60. évfordulója vitt, és a meghívó, hogy tíz év elteltével töltsük megint együtt az ünnepet. A bő kéthetes kanadai út legmagyarabb emlékeit idézem fel.

Miskei László atya, Welland – Felvidékről származó – katolikus papja erőtől duzzadó, jó kedélyű, e világi ember. Meséli, hogy a kanadai Londonba sietve – ahol a papi szolgálatot ugyancsak neki kell teljesítenie – 140-nel előzött meg egy rendőrautót, és a száguldás a 100 km/ órás maximális sebesség mellett provokatívnak tűnhetett. A faképnél hagyott kocsi megkülönböztető jelzésre váltott, és a leállósávba terelte az atyát. A papírok ellenőrzésekor azonban kiderült, hogy a hatalom emberét és a szabálysértőt valami mégiscsak összeköti: mindketten magyar anya gyermekei. Amely tény enyhítette a szigort. A rendőr azt tanácsolta Miskeinek, hogy mivel 25 éves szolgálati ideje alatt még senki sem bátorkodta megelőzni, és az öröknek látszó monotóniát épp egy magyar pap törte meg, jobb, ha mindketten elfelejtik a történteket. Így maradt el a büntetés, amely akár a jogosítvány hosszú idejű bevonása is lehetett volna. Márpedig az az egymástól kétszáz kilométerre fekvő Welland és London egyidejű szolgálatát ellehetetlenítette volna.

Ahogy az itteniek mesélik, a földnek ezen a vidékén is fogy a magyar. A húszas években főként egykori honfitársaink által benépesített és épített Welland megállt a fejlődésben. Az ipari termelés visszaesett, a munkahelyek száma és vonzóképessége megcsappant, ezért a fiatalok máshol keresik a boldogulásukat, az idősebbek pedig kihalnak. A takaros magyar házat és templomot működtető közösség – akárcsak másutt és más egyházak esetében – adakozásból tartja fenn imahelyét és papját. Mindenki tudja, hogy ha a vasárnapi perselypénz nem éri el a fejenkénti húsz kanadai dollárt, akkor az ige magyar közvetítése elhal.

Miskei atya még öt évet jósol a templomnak, azután azt sem tartja elképzelhetetlennek, hogy az ingatlan elveszíti eredeti funkcióját. Aki meg magyar nyomokat keres Wellandben, annak temetői sétára kell majd indulnia.

A torontói magyar baptista gyülekezet mindössze 150 családra támaszkodik, mégis reménytelve fürkészi a jövőt. Hogy mennyire bizakodóan, azt leginkább az érzékeli, aki ellátogat a város szélén álló új templomukba. Amely épület még sok munkára vár – ottjártamkor hiányzott az oltár, az orgona, a nagyterem padlóburkolata –, de már félig kész formájában is attraktív volt. Magabízó közösség üzenetét hordozta, amely nem ijed meg a kihívásoktól, nem mástól reméli önmaga megmentését, és éppúgy gondoskodik lelkésze otthonáról, mint gyermekei vasárnapi iskoláztatásáról vagy nyári táboroztatásáról.

Az Erdélyből származó Balla Sándor az egyház torontói vezetője, aki lélekember ugyan, de építési vállalkozóként nagyon is két lábbal áll a földön. Neki köszönhető, hogy a baptista közösség el merte adni rossz állapotú, régi otthonát, és bele mert vágni az ingatlanfejlesztésbe. Így kezdődött valami új, hogy meg tudják őrizni a régit, a közösséget és a magyarságot – néhány ezer kilométerre az óhazától.

Az új baptista templom egyik első rendezvényén a székesfehérvári Szent György Kórház énekkara adott koncertet. Orvosok, nővérek, technikai dolgozók daloltak komolyat és könnyűt, egyházit és világit, interkontinentálisat és szárnyalóan nemzetit, energiával telten, nagy sikert aratva. A tapsolók sorát gyarapítva arra gondoltam, hogy ha otthon valaki székesfehérvári útra biztatott volna, hogy meghallgassam egy kórházi vegyes kar koncertjét, vajon tűrte volna-e reakciómat a nyomdafesték. Kanadában meg négyszer is meghallgattam őket, önszántamból, különböző helyeken. És mindannyiszor lelkesülten távoztam.

Csak az a kérdés motoszkált bennem rendületlenül, hogy amíg ők itt, addig ugyan ki van a betegekkel?

A magyar közösség elgyengülése a végiglátogatott kanadai városok mindegyikében téma volt. Az idősek hiányolták a fiatalokat az összejövetelekről. Panaszolták, hogy őket kielégít a social media általi kapcsolattartás, és már nem igénylik a magyar házak és templomok nyújtotta szolgáltatásokat. Az ´56-os megemlékezéseken csak a fellépő versmondók és népi táncosok között lehetett ifjú arcokat felfedezni, s az átlagéletkor inkább a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez közelített.

A folyamat lassítását, illetve a fiatalok közösségi bekapcsolását segítené a magyar kormány Kőrösi Csoma-programja, mely hat-nyolc hónapra hazai pályázókat telepít a diaszpóra magyarságához, így Kanadába is. A magyar fiatalok jelenlétét és munkáját hol dicsérik, hol meg elmarasztalják. Függvényében annak is, hogy az idegen földre érkezők megtalálják-e és megragadják-e a kínálkozó feladatokat. Így van, ki tánccsoportot vezet, van, ki énekkart irányít, van, ki újságot készít, más pedig a magyar jelenlét dokumentációját dolgozza fel. Az ellentételezés havi hatszázezer forintnak megfelelő összeg, ami akkor is tisztességes summa, ha abból kosztot, kvártélyt és közlekedést is finanszírozni kell. Akadnak is helyi kritikusai a rendszernek, akik hiányolják a kiemelkedő keresmény és az elvégzett munka közti harmóniát. A program sikere persze azon is múlhat, hogy a helyi mentorok mennyire jó vezetői a fiataloknak. És e tekintetben is vegyes a kép.

A kanadai ´56-os megemlékezések Edmontonban sűrűsödtek a leginkább. A Szenthe Anna vezette Kanadai Magyar Kulturális Tanács ide koncentrálta a legnagyobb erőket. Itt rendeztek nemzetközi konferenciát a forradalomról az Alberta Egyetemen, itt nyitott Zsolnay-kiállítást Hoppál Péter kulturális államtitkár, itt adtak koncertet kiváló kanadai művészek és a Csík zenekar, itt mondott köszöntőt Jakab István, az Országgyűlés alelnöke, és itt találkoztak Kanada magyar közösségeinek képviselői is.

Naná, hogy ide volt „hivatalos” Kanada egyik legnépszerűbb sommelier-je, John Szabo is, aki magyar borok bemutatója keretében dedikálta Volcanic Wines című könyvét a világ vulkanikus eredetű területein fekvő borvidékeiről. A kötet Washington és Oregon államra, Észak-Kaliforniára, Chilére, Makronéziára, a németországi Elzászra, Olaszországra, a görög Szantorinire és Magyarországra koncentrál. Innen is Badacsonyt és a Balaton-felvidéket, Somlót és Tokaj-hegyalját hozza közel az olvasókhoz. A listázott pincészetek közül pedig a Tokaj Oremus, a Szepsy, a Dobogó, a Disznókő, a Homonna, Demeter Zoltán, a Bott, az Alana Tokaj és a somlói Györgykovács kap a tőle elnyerhető legmagasabb, háromcsillagos elismerést. A könyv bizonyosan hozzá járul ahhoz a munkához, amelyet többek között a torontói Balla Sándor és az edmontoni Szenthe Sándor végez nagy kedvvel, vagyis a magyar borok kanadai népszerűsítéséhez.

Merthogy a jó bornál is jobban kell a cégér. Főként egy olyan világban, ahol az 1927-ben Kanadában új hazára találó Peller András borászata az egyik versenytárs. A Niagara-On-the-Lake közelében található Peller Estates valósággal mágnesként vonzza a külön leges és drága étkek és italok kedvelőit. Jégbora, a Peller icewine pedig világ márkaként légitársaságok kedvence. Csak tudjunk repülni utána.

Ugyancsak magyar termékek eladásában jeleskedik Ábrahám Tibor nyugdíjas építési vállalkozó. Nála, Vancouverben találkozott össze a kínai mangalica igény a magyar kínálattal. És olyan erős volt az egymásra találás, hogy az üzletember szerint máris húszezer sertés kiszállításáról íródott szerződés, amit két éven belül meg kell duplázni, majd megháromszorozni. Amely elköteleződés nemcsak a magyar partnerektől kíván maximális együttműködést, de a gyors szaporodásra ítélt mangalicáktól is.

A kanadai magyarok azt mondják, az ország nem a dolce vita terepe. A jó munkáért jó bér jár ugyan, és az élet színvonal magasabb, mint itthon, de minden szigorúan szabályozott, így a szórakozás sem lehet annyira parttalan, miként Magyarországon megszokhattuk. Példaként említhetem a Csárdás bálon tapasztaltakat, ahol a harmincas évek hangulatát kiválóan idéző big band húzta a talpalávalót. A zenekar a számok között súlyosan energiavesztő szüneteket tart, és óránkénti húszperces pihenővel szolgáltatja a zenét, amit a szakszervezet harcolt ki a zenészeknek. A táncparkett így képtelen felforrósodni: a hangulat nemhogy az egekig, de a bokákig sem csap fel. Minden olyan kulturált és tapintatosan illedelmes, mintha Chopin-etűdöktől akarnánk elveszíteni az eszméletünket, így a résztvevők megnyugvással veszik tudomásul a zárórát, és nem követelik a ráadást.

A szervezők, ha elégedetlenek is a szolgáltatással, nem tudnak mit tenni a trade union túlhatalmával szemben. A szabály az szabály, és mindenkire vonatkozik. A szakszervezeti rendszeren kívüli zenekar foglalkoztatása pedig szigorú bírságot von maga után. A kilátásba helyezett tekintélyes summa le hűti a kedélyeket, akárcsak az október végi, nulla fok körüli hőmérséklet.

Suba a subához, guba a gubához, mulatság a környezethez.

Kanadában Torontótól Edmontonon át Vancouverig méltóságteljesek és színvonalasak voltak az ´56-os rendezvények, hála a rendezők, mindenekelőtt a Kanadai Magyar Kulturális Tanács elhivatottságának, és nem kevésbé annak, hogy az esemény üzenetét a tengerentúlon egységesen értelmezik. Ott nem volt kérdés, hogyan is tekintsenek a magyarok ´56-jára. Mert evidenciaként kezelték a nyugati világ olvasatát. Az pedig a szabadságvágyó ember őszinte, tiszta és semmitől meg nem rettenő reakcióját méltatja. Ez adja a magyarok – közülük is leginkább az ´56-osok – identitását, presztízsét. A nyugati országokban nincs bizonytalanság afelől, honnan is tekintsenek ´56-ra: Nagy Imre, a pesti srácok vagy, ad absurdum, az országot – szovjet fegyverekkel – konszolidáló Kádár János felől? Észak-Amerikából Magyarország is nehezen vehető észre, nemhogy a szovjetrendszer ellen fellázadók különbözősége. És tény, hogy minden magyar családnak meg van a maga ´56-os története, de ettől 1956 világraszóló igazsága nem szab dalható szét több millió felé. Nem jut belőle az ávósoknak, a szovjet hadsereget behívóknak, a forradalom leverésében serénykedőknek. 1956 dicsőségére ők nem tarthatnak igényt.

Bele kellene nyugodnunk, hogy a világ nem úgy általában látta szépnek az októberi forradalmat és tisztának, bátornak a magyart, hanem a szovjethatalom elleni lázadás tükrében. Legalább olyan közel jutnánk a megnyugváshoz, mint a kanadai magyarok.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.