Két dudás az EU-csárdában

/ 2016.12.21., szerda 15:43 /

Angela Merkel csak a hatalom megtartásának módjával került messze Helmut Kohltól. Orbán Viktor az előrelátást tanulta meg a német újraegyesítés atyjától. A küzdelemben lehet, hogy nem a két ország mérete lesz döntő?

Helmut Kohl - Európa díszpolgára 1998 óta – a mai napig tartozik az európaiaknak. Nem titkos adományozói névsorával, amire a volt ellenfelei gondolnak. Hanem azzal, amire barátai, hajdani választói, tisztelői és a történészek eddig hiába vártak: önéletrajza negyedik kötetével, mely időben eredetileg az 1994-es választásoktól az 1998-as vereségig terjedhetett volna, de mondanivalójának napjainkat is érintenie kellene. Kohl emlékeinek harmadik, 1990-től 1994-ig tartó időszakot felölelő kötete 2007-ben jelent meg. Függelékében George Bush, Mihail Gorbacsov és François Mitterrand egyenként vagy ötvenszer szerepelnek. Ez természetes, hiszen a világ nagyjai elsősorban egymást veszik figyelembe. A valóságban viszont egy kormányfő több időt tölt a minisztereivel, mint más államok vezetőivel. Az említett kötet utolsó mondatai úgy szólnak: „Számomra Wolfgang Schäuble volt az egyetlen, aki utódlásom szempontjából szóba jöhetett – leginkább őt tartottam képesnek arra, hogy országunk és pártunk, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) számára sikeres utód legyen.” Ennek megfelelően Schäuble a függelékben tizenhétszer szerepel.

Angela Merkelt viszont csak háromszor említette: egyszer a kormánytagok névsorában és kétszer a CDU elnökhelyetteseként. Kohl Merkel kancellárságának harmadik évében (2007-ben) sem akart visszamenőleg azzal büszkélkedni, hogy 1990-ben mennyire tehetséges politikust fedezett fel. A német történelem legsikeresebb kancellárja nem látta, hogy messze átlagon felüli képességgel rendelkező hatalombajnoknővel áll szemben. Pedig a Frankfurter Allgemeine Zeitung már 1992-ben rámutatott: Merkel a kancellárságot célozza meg. Talán Kohl negyedik kötetéből még az is kiderülne, hogy korábban figyelt föl egy fiatal magyar politikus „mozgására”, egy bizonyos Viktor Orbán felfelé ívelésére, mint Merkel ambícióira. Utóbbiak a vezető CDU-gárda számára csak 1998 őszén lettek nyilvánvalóak – akkor Orbán már hónapok óta Magyarország Európa-szerte ismert miniszterelnöke volt, aki Kohlhoz nemcsak mint idősebb kollégájához, hanem mint példaképéhez járt. Merkelnek annak idején más volt a hozzáállása. Azt várta, hogy Kohl mint az addigi választások győztese továbbra is biztosítsa számára a miniszterségét és pártelnök-helyettességet, választási vereség esetén azonban álljon el az útjából.

Vén csataló?

Ki állt tehát közelebb Kohlhoz? Aki tisztelte és tanácsát kérte, vagy aki képes volt „vén csatalónak” nevezni és elvonulását követelni? Igaz, Orbánnak a magyar választók előtt kellett megállnia a helyét, a Merkel főtitkársága alatt álló CDU-nak pedig a német választók és a német médiasereg előtt.

Ki ma a mértékadó kancellár valódi örököse? Természetesen Merkel. Ő Németország kormányfője, az Európai Unió nagyasszonya, az Európai Néppárt vezéralakja. De ő mégsem Kohl politikai örököse, már csak azért sem, mert nem férfi – és a nőies felfelé törekvésnek korlátozott értelme volna, ha a politikusnők az egyenjogúságukat csupán arra használnák fel, hogy magukévá tegyék és utánozzák a férfias magatartásokat.

Időnként persze a nyilvánosságban is felmerül, hogy Merkel máshogy politizál, mint Kohl tette. Merkel baráti köréről senki sem beszél, de arról sem, hogy megtűrne barátokat maga mellett. Nemrég felfedte, hogy fontos ügyeken sokáig szokott gondolkozni, aztán viszont véglegesen dönt. Hogy sokáig tanácskozna másokkal, arról senki sem regél. Küldözgeti üzeneteit ide-oda, de azok biztosan rövidebbek, mint Kohl meglepő telefonbeszélgetései voltak derék, nem kizárólag magas rangú párttagokkal. Ennek következtében Merkel gyorsabban hoz döntéseket, mint Kohl valaha.

Németország újraegyesítési tervvázlata inkább kivétel, mint szabály volt. Viszont Merkel döntése az atomerőművek bezárásáról, a sorkötelezettség eltörléséről vagy a menedékkérők előtti határnyitásról már szinte rendszert alkotnak. A mai kancellár abban sem követője elődjének, hogy lehetőség szerint esetlegesen köt koalíciós szövetségeket: egyszer a szabad demokratákkal, kétszer a szociáldemokratákkal, legközelebb talán majd a zöldekkel. Nem igaz, hogy mindegy, ki is a kisebb szövetséges, még akkor sem, ha a kancellár alkotmányos joga a kormányzati irányelv meghatározása. Azt ugyanis behatárolja mindaz, amit a kancellárnak el kell fogadnia a koalíciós szerződésben, még mielőtt a parlamentben megválasztják. Kohl nem húzott volna magára bármilyen szövetségest, csak hogy a székében maradjon. Pedig ő sem volt kevésbé pótolhatatlan, mint Merkel.

Orbán az elmúlt 17 évben Merkelnél lelkileg közelebb állt Kohlhoz. Az viszont ki van zárva, hogy Kohl politikailag közelebb állna Orbánhoz, mint Merkelhez – még akkor is, ha rokonszenvezik a magyar politikussal. A volt CDU-vezér soha nem vállalta volna helyeslően az illiberális kifejezést, hiszen CDU három „gyökeréhez” a kereszténység és a konzervativizmus mellett a liberalizmus is odatartozik. Szociális szemlélete mindig elutasította a féktelen neoliberális követeléseket, de már szokatlansága és félreérthetősége miatt sem ejtette volna ki – még a poén kedvéért sem – az „illiberális” szót.

A Fal árnyékában

Kohl – hasonlóan Antall Józsefhez – óvatosan bánt a történelmi vonatkozásokkal. Elképzelhetetlen, hogy bárhol is kerítést emelt volna: a fal átka minden németbe mélyen bevésődött. Még az is lehet, hogy a menekültáradatot látva Merkelhez hasonlóan döntött volna, reménykedve, hogy Németország törleszthet valamit történelmi adósságából. De Kohl jó előre egyeztetett volna a német tartományi miniszterelnökökkel és még inkább az európai kormányfőkkel. Azt is tudta volna, hogy Magyarország schengeni külső határt véd, és az európai országok összehangolása annál fontosabb, minél nagyobb a kihívás.

Valószínűtlen, hogy Kohl Magyarországot és Orbánt nyilvánosan bírálta volna. Mert ő Magyarországnak köszönhette élete legnagyobb sikerét, legalábbis annak előkészítését. „Magyarország ütötte ki az első téglát a Falból” – mondta Budapesten, miközben Merkel a magyar határnyitásnak látszólag semmit, a berlini falmászóknak annál többet köszönhet.

Kohl és Orbán idén áprilisi találkozójuk után úgy nyilatkoztak, mintha a volt kancellár hidat igyekezett volna verni vendége és mai utódja között. Egy volt kormányfő nem is tehet mást, akármilyen konfliktusról van is szó. Inkább hallgat, mint hogy egy más állam képviselőjének adjon igazat utódjával szemben. Ugyanakkor méltatja a másik állam, ez esetben Magyarország sajátos helyzetét. Európai viszonylatban legfeljebb közepes nagyságú országról lévén szó, magától értetődő, hogy a magyar kormánynak esélye sem lett volna a lényegesen nagyobb államokat rávenni, hogy vegyenek át nagy számban közel-keleti bevándorlókat. De a két jelenlegi kormányfő rivalizálását látván az sem biztos, hogy ha a „török terv” – a migránsok feltartóztatása az Ankarának nyújtott előnyök fejében – egy budapesti think tankben született volna meg, és Orbán hozza napvilágra, a Merkel-kormány emberi jogi értelemben elfogadhatónak minősíti; a Törökországhoz fűződő viszony kezelése a „nagyok” előjoga. Az viszont biztos, hogy a Kohl által vezetett kabinet csitította volna a muszlim migránsokkal szembeni magyar és lengyel kormányzati támadásokat. Azt, hogy ez ügyben saját pártja - és nem csak a testvérpárt, a bajor Keresztényszociális Unió vezetője, Horst Seehofer - Merkelt reálisabb vonalra, sőt hibák elismerésére kényszerítette, Kohl biztosan megelégedéssel nyugtázza.

A Brexit és Trump

Két témakörben Kohl politikai stratégiája minden bizonnyal közelebb lett volna Orbán eljárásához, mint Merkeléhez: a Brexit és Trump ügyében. Orbán az angolok bennmaradásáért Merkelnél nagyobb erőbedobással küzdött. Sőt, a kancellár a Brexithez nagyobb mértékben hozzájárult, mint amennyire ő maga vagy a német médiavilág elismeri. A brit népszavazás tudatában hatalmas hiba volt eltűrni a migránsok ellenőrizetlen beáramlását. Ha az angol polgárok már a lengyel szerelőket és a magyar orvosokat is sokallták, akkor valószínű, hogy a Calais-ban feltorlódó fiatal közel-keleti férfiak miatti aggályok meghozták azt a 600-700 ezer szavazatot, mely a referendum eredményének mérlegét a kilépés felé billentette. Kohl körültekintőbb és figyelmesebb lett volna.

Trump sikere óta akaratlanul is eszébe jut az idősebb szemtanúnak a nyolcvanas évek vége, amikor a magyar vezetés már valamilyen rendszerváltozásra készült, de a német diplomácia még 1989 augusztusában is – az európai stabilitás megőrzése érdekében – a Varsói Szerződés fenntartásához ragaszkodott. Ahogy Berlin most sem hitt Donald Trump győzelmében, miközben a magyar kormány pont erre várt. A német médiumok már korábban kikiáltották Orbánt Putyin-barátnak, de nem foglalkoztak azzal: mi lesz az EU-tól keletre, ha Kína kétpólusú versenybe kényszeríti Amerikát, és Oroszország bizonyítani igyekszik, hogy ő is világhatalom még, illetve a nevető harmadik.

Egy erőfitogtató Oroszországgal szemben a mai Európai Unió tehetetlen, ahogy az ukrán és a szír példa mutatja. A koszovói államalapítási mutatvány óta az európai kormányok az EU határain kívül sehol sem értek el tartós sikert. A következő négy év túl hosszú ahhoz, hogy az EU bizalmatlankodjon az új amerikai elnökkel, ahelyett hogy kölcsönös bizalomra építve azt keresnék, melyik úton haladhatnak közösen. Európának annál nagyobb lesz a tekintélye, minél nagyobb súlyt tud biztonságpolitikai kérdésekben felmutatni.

Ezt Németországnak és Magyarországnak is fel kell dolgoznia, hiszen mindkét állam úgy gondolta: Amerika teherbírása és teherviselési kedve határtalan. Hogy a német kormány hogyan tudja kiigazítani a Trumppal szemben elkövetett baklövéseket, azt Merkel elolvashatja Kohl emlékirataiban. Ő 1992-ben – hálából – az idősebb George Bushra tett, de Bill Clinton győzött. Érdekes lesz megfigyelni, hogy az eddig tanúsított hozzáállás után ki fog előbb találkozni Trumppal: a kisebb ország jól helyezkedő miniszterelnöke, vagy a sokkal nagyobb állam nem túlságosan előrelátó kancellárja.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.