Putyin 1999–2024

/ 2018.03.13., kedd 17:50 /

Ha Oroszországban volna ellenzék, most „elmúlthatévezhetne”. De nincs, a vasárnapi orosz elnökválasztás tét nélküli, Vlagyimir Putyin győzelmének csak a mértéke kérdéses. De mit ért el a 2012 óta tartó harmadik elnöki ciklusában?

„Nagy örökséget kaptunk a Szovjetuniótól: infrastruktúrát, ipari specializálódást és közös nyelvi, tudományos, kulturális teret. Érdekünk, hogy a fejlődésünkre fordítsuk ezt az erőforrást. Egy erős, nemzetek fölötti unióra teszünk javaslatot, amely képes arra, hogy a modern világ egyik pólusa legyen.” Az elnöki székbe való visszatérését nem sokkal korábban bejelentő Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök 2011 októberében ezekkel a mondatokkal hirdette meg az Izvesztyija című orosz napilapban az Eurázsiai Unió vízióját. Azt ugyan tagadta, hogy a Szovjetunió restaurációját tervezi – bár a birodalom összeomlását a XX. század legnagyobb történelmi tragédiájának nevezte –, a szándék egyértelmű volt: nem határmódosításokkal, hanem együttműködéssel visszaállítani az egykori szuperhatalom érdekszféráját.

Pedig csak két évvel voltunk azon, mai tudásunkkal paradicsomi állapot után, amikor 2009 márciusában Hillary Clinton amerikai és Szergej Lavrov orosz külügyminiszter Genfben mosolyogva nyomta meg a reset (vagyis az újrakezdés) gombot. Bár talán prófétai elírás volt, hogy a Clinton által ajándékba adott szemléltetőeszközön rossz volt a fordítás, az odaillő „perezagruzka” (a reset orosz megfelelője) helyett a túlterhelést jelentő „peregruzka” szót vésték rá. Mindenesetre ez is jelezte: Washington és Moszkva pragmatikus kapcsolatot tartott fenn.

2011 Putyin számára mozgalmas esztendő volt. A történtek megértéséhez fontos előzmény a 2000-es évek elején Oroszország „előszobáiban” lezajlott színes forradalmak sorozata – rózsás Grúzia, narancsos Ukrajna, tulipános Kirgizisztán. Ezt látva nemcsak benne, hanem az egész orosz elitben kialakulhatott az ostromlott erőd mentalitás: „Lehet, hogy mi leszünk a következők?” Ezt tetézte hét éve az arab tavasz, leginkább pedig a Moszkva által azóta is hivatkozott líbiai beavatkozás. Oroszország ugyan nem vétózta meg a Kadhafi-rezsim ellen indított katonai akciót az ENSZ BT-ben, de az a mód, ahogy a beduin diktátor végezte, megszólaltatta a vészcsengőt Putyinban.

Ilyen körülmények között tartották 2011 decemberében az oroszországi parlamenti választást, amelyen a kormányzó Egyesült Oroszország pártnak csak komoly „adminisztratív beavatkozásokkal” sikerült biztosítani az abszolút többséget. Az akkoriban lábra kapó közösségi médiának köszönhetően ennek nyilvánvaló voltáról már szélesebb tömegek értesülhettek, következésképp ezrek vonultak a moszkvai Kreml közelében lévő Bolotnaja térre, ahol hónapon át tartottak a tüntetések.

Kön(n)yörtelenség

Nem csoda, hogy a tigrisekre vadászó, macsó KGB-tiszt Putyin könnyekre fakadt, amikor 2012. március 4-én a nép – némi hivatalos „rásegítéssel” – 63,6 százalékkal szavazta vissza a Kremlbe. Az egyetlen, nem őfelsége által jelölt ellenzéki, Mihail Prohorov nyolc százalékkal a negyedik helyen szerénykedett. A Bolotnaja tér azonban nem nyugodott meg, és ekkor kezdődött el az a folyamat, amely Oroszországot végleg visszalökte egy keleti autokráciába.

A fordulatot érzékelteti, hogy – a hivatalából távozó Bill Clintonnak 2001 elején még az Oroszország NATO-tagságát megpendítő – Putyin pártja által irányított törvényhozás 2012 nyarán miféle törvényeket hozott. Azóta minden ellenzéki meggondolja, megéri-e kockáztatni: 300-szorosára emelték a korábban jelképes, 1000 rubeles büntetést a be nem jelentett tüntetésen való részvételért. Vagyis a tarifa egyévi átlagbér, ami az agyagi csőddel egyenlő a legtöbb orosz számára. A szervezők pedig ennek kétszeresét fizethetik. Ráadásul már bűncselekménynek számítanak az efféle akciók, szorosabban kezdték ellenőrizni az internetet, és lecsaptak a külföldi ügynöknek minősített civil szervezetekre is. Ezt azonban még el lehetett annyival intézni, hogy „orosz belügy, ha ez kell a társadalom többségének, akkor nincs mit tenni”.

Ukrajna tette igazán kézzelfoghatóvá, hogy a mostani már nem az 1990–2000-es éveknek a nyugati tanácsokra haptákba álló Oroszországa. Az ukrán háború egyben Putyin harmadik elnöki ciklusának alfája és ómegája. A tüntetések akkor kezdődtek a kijevi Függetlenség terén, amikor a később helikopteren Oroszországba menekített ukrán elnök, Viktor Janukovics elkotyogta, hogy orosz nyomásra nem írta alá a társulási megállapodást az EU-val a 2013 novemberi vilniusi Keleti Partnerség-csúcson. Moszkva eleinte kivárt. A Kreml tervezőasztalánál akkor láttak igazán munkához, amikor a lánglelkű européer tüntetők helyett megjelentek az ukrán nacionalisták által hősként tisztelt Sztepan Andrijovics Bandera portréi meg a piros-fekete Jobb Szektor-zászlók, vagyis félő volt, hogy a szélsőjobb veszi át a hatalmat, ami egy dolgot biztosan jelentett volna: szakítást az orosz érdekszférával. No meg az Eurázsiai Unió eredeti tervének aláásását és idővel Ukrajna NATO-tagságát, ami Moszkvában fenyegetettségérzést váltott ki. Ami ez után következett, az minden túlzás nélkül a XXI. század eddigi legfontosabb eseménye.

Kríminális

Mert jöhet akármilyen terrortámadás, pusztíthat akármilyen katasztrófa, az tényleg példátlan az 1945 utáni világrendben Európában, hogy egy ország szuverén szomszédjának katonai erővel változtatja meg az egyébként maga által nemzetközi szerződésekben garantált országhatárait. A „zöld emberkékkel”, felségjelzés nélküli egyenruhákban végrehajtott orosz akció óriási kockázatokat hordozott, a végeredményt tekintve azonban katonai mestermunka. A Krím elcsatolását ünnepélyesen szentesítő – a valóságban egyoldalúan kimondó – orosz dokumentum 2014. március 18-i (a most vasárnapi elnökválasztás időpontja nem véletlen) aláírásával lezárult néhány hét eseményeit és következményeit – leginkább a nemzetközi szerződések semmibevételét – még négy év elteltével is csak alábecsülni lehet.

Alighanem Putyin is így van ezzel. Ő maga sem számíthatott arra, hogy a Krím annexiója – orosz szóhasználattal: hazatérése – az egekbe, de legalábbis 80 százalék fölé emelte az orosz elnök akkoriban 60 százalék körül lappangó népszerűségét. A diadalmenet azóta is tart, a valóban független orosz elemzőintézet, a Levada Központ legutóbbi adatai szerint is 81 százalékos a támogatottsága. A Krim Nas- (vagyis Miénk a Krím-) érzés olyan elemi volt, hogy még az addig Putyintól ódzkodó városi lakosság szívét is megolvasztotta. Az orosz ember ugyanis a Szovjetunió összeomlása utáni 25 évig tartó káosz és megaláztatások után először érezhette, hogy hazája ismét világhatalom. A felmérések szerint 1999-ben csak minden harmadik orosz vélekedett így, a Krím annektálása után viszont már több mint kétszer ennyien.

A Krím azonban az elmúlt hat évnek a legnagyobb kudarca is. Ez gerjeszti ugyanis a legtöbb feszültséget Oroszország és a Nyugat között, melyet szankciók, hidegháborús hangulatot idéző odamondások jellemeznek. Az orosz gazdaság hanyatlását azonban nem csak ez okozza, mert az már 2013 óta tart. S mivel az Egyesült Államok és az EU a büntetőintézkedések feloldását az annexió megszüntetéséhez köti – mi egyebet tehetne? –, nem látszik, hogy rövid- és középtávon hogyan javulhatnának a kapcsolatok.

A Donyec-medencében a Krím után kirobbantott és azóta is alacsony intenzitáson tartott háború, majd annak fokozatosan érdektelenné válása után a sikeres szíriai „kaland” ismét gyógymasszázs volt a hazafias orosz lelkeknek. Ám csak tovább fokozta a nemzetközi elhidegülést – a nyári oroszországi focivébé ennek csak tüneti kezelése lehet, ha egyáltalán az lesz. Arról nem beszélve, hogy az Ukrajnával szemben mutatott orosz magatartástól nemcsak a Nyugat viszolyog, hanem az olyan, eddig megingathatatlannak hitt szövetségesek is, mint a 2015-ben hivatalosan is létrejött Eurázsiai Unió alapító tagjai, Belarusz és Kazahsztán. Aljakszandr Lukasenka fehérorosz és Nurszultan Nazarbajev kazah elnök fejében 2014 óta ott motoszkálhat a kérdés: vajon ha rosszul döntenek, az ő országuk határait Moszkva mikor kezdi el önkényesen változtatni?

Brezsnyev+

Vlagyimir Vlagyimirovics októberben tölti be a 66. évét, a következő választáskor pedig a 72-t. Akkorra már hosszabb ideje lesz Oroszország legfőbb vezetője, mint Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár volt annak idején – sőt, inkább már a sztálini távlatokhoz közelít majd. Ha most még nem is, akkorra biztosan egy korszak köthető majd a nevéhez, és nemcsak az a kérdés, milyen örökséget hagy maga után, hanem az is, hogy a valószínűleg utolsó elnöki ciklusa után kire hagyja. (Ha mégsem a következő az utolsó, ahhoz alkotmányt kell módosítani.) Az elmúlt hat évben egyre több olyan fiatal technokratát vett maga mellé, akik számára ő az etalon, a dörzsölt, fegyveres testületekben és/vagy a titkosszolgálatnál edződött politikustársai, a szilovikok pedig egyre kevesebb veszélyt jelentenek. Logikus lenne tehát egy fiatal tehetség felemelése, de ennek egyelőre a nyoma sem látszik. Intő jel lesz, ha néhány éven belül sem látjuk az illetőt.

Mivel az egyetlen valódi ellenzékit, Alekszej Navalnijt a hatalom adminisztratív eszközökkel tartja távol tőle, a vasárnapi orosz választásnak csak annyi lesz a tétje, hogy milyen arányban és részvétel mellett választják meg 2024-ig Putyint. Az utóbbi adat sokat elárulhat arról, milyen lelkiállapotban van az orosz társadalom, hajlandó-e még tömegesen aktivizálódni az 1999 óta állam- vagy kormányfőként országló vezetője kedvéért. Ellene ugyanis már nem nagyon tud.

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.